Solo exhibitions

Visceral Rhythm

Light Art Museum

ÜVEGES MÓNIKA: Visceral Rhythm (Helix, 2024; Visceral Rhythm I, 2025; Visceral Rhythm II, 2025)

Üveges Mónika festészet és szobrászat határvidékén elhelyezkedő művészeti gyakorlatában azt a kérdést feszegeti, hogy hol végződik az emberi test, és hol kezdődik a technológia. A Visceral Rhythm sorozat a természethez fűződő változó viszonyunkat vizsgálja a klímaválság és a technológiai átalakulás korában.

Ez a három szobor organikus anyagokat, például újrahasznosított fát és kosszarvat ötvöz olyan szintetikus elemekkel, mint a gyanta, a szilikon és a rozsdamentes acélváz. A művész a poszthumán elméletre reflektál, amely szerint az ember többé már nem mulalkotások egyszerre tűnnek ismerősnek és idegennek. Hártyaszerű felszínük és váza­rendszerük az emberi anatómiára emlékeztet, futurisztikus acélvázuk azonban technológiával továbbfejlesztett kiborgtesteket idéz. Munkáiban a művész anyagi folyamatokon és kölcsönhatásokon keresztül vizsgálja az ember és a természet szimbiózisát, elidegenedését és metamorfózisát.

Tudományos hátterét a biológiából és az ökológiából meríti, különösen az antropocén fogalmából, amely az emberi tevékenység Földre gyakorolt hatása által meghatározott, jelenlegi geológiai korszakot takarja. Ezek az objekt­ek a természetes és a mesterséges, az organikus és a szintetikus, a testszerű és a tárgyszerű között ingadoznak, kihívások elé állítva az emberi és a gépi fogalmainkról alkotott elképzeléseinket.

Egyszerű anyagok és összetett gondolatok segítségével Üveges bizonytalan jövőnk vizuális nyelvét teremti meg.

(Bencsik Barnabás)

MÓNIKA ÜVEGES: Visceral Rhythm (Helix, 2024; Visceral Rhythm I, 2025; Visceral Rhythm II, 2025)

In her artistic practice, which lies at the intersection of painting and sculpture, Mónika Üveges explores the question of where the human body ends and technology begins. The Visceral Rhythm series examines our changing relationship with nature in an era defined by climate crisis and technological transformation.

These three sculptures combine organic materials—such as recycled wood and ram’s horn—with synthetic elements like resin, silicone, and stainless-steel frameworks. The artist reflects on posthuman theory, which suggests that humanity can no longer be understood separately from technology. Her creations appear simultaneously familiar and alien: their membrane-like surfaces and skeletal structures evoke human anatomy, while their futuristic steel frameworks allude to technologically enhanced cyborg bodies. Through material processes and interactions, Üveges investigates the symbiosis, estrangement, and metamorphosis of humans and nature.

Her scientific background draws from biology and ecology, particularly the concept of the Anthropocene—the current geological epoch defined by humanity’s impact on the Earth. These objects oscillate between the natural and the artificial, the organic and the synthetic, the corporeal and the object-like, challenging our notions of what is human and what is machine.

With the help of simple materials and complex ideas, Üveges creates a visual language for our uncertain future.

The world does not revolve around humans: we do not rule, but coexist with other species, processes, and systems. Humanity is merely one actor in the complex network of survival, and posthumanism highlights how easily we forget the deeper understanding of our environment while focusing on ambitious goals and the transgression of our own limits. But what if the key to our future lies not in self-surpassing, but in responsible coexistence and the exploration of nature’s hidden layers? The exhibition seeks to uncover worlds where humans, animals, plants, fungi, and artificial entities are closely interwoven, because our future depends on the possibilities of shared, responsible coexistence.

Jennifer Allora & Guillermo Calzadilla, Yasuhiro Chida, Mat Collishaw, Wim van Egmond, Ólafur Elíasson, fuse*, Balázs Ágoston Kiss, Kitty Kraus, MAEID – Büro für Architektur & Transmediale Kunst (Daniela Mitterberger, Tiziano Derme), Paula Malinowska, Guillaume Marmin, Erik Mátrai, media.tribe, Anthony McCall, Jonny Niesche & Mark Pritchard, Katja Novitskova, NONOTAK, Tony Oursler, Harrison Pearce, Otto Piene, Sébastien Robert & Mark IJzerman, Pamela Rosenkranz, Tomás Saraceno, Mona Schulzek, Andrea Shin Ling, Jakob Kudsk Steensen, Rhoda Ting & Mikkel Bojesen, Mónika Üveges, Nick Verstand, Viktor Vicsek & Rodrigo Guzman, Laure Vigna, Martin Walde, Xenorama – Studio for audiovisual art, 00 Zhang

Curators: Barnabás Bencsik, Borbála Szalai

Photo: Biró Dávid

light-art-museum-more-than-human-kiallitas

skeletal scenes

am projects

Üveges Mónika művészetét a médiumok közötti átjárás határozza meg. A festészet és a szobrászat összemosódása olyan objekteket eredményez, melyek formavilágukban egyszerre merítenek a dizájner tárgyakból és a poszthumán elméletekből. A bőrszerű tülldarabok érzékien foszlanak le a krómozott, space age-et idéző keretekről, mintha a különböző darabok drámai jelenetekben rétegződnének egymásra csak azért, hogy pusztulásukban felszínre hozhassák a nekik tartást adó csontvázat, párhuzamosan kérdőjelezve meg az emberi test anatómiáját és a művészet autonómiáját.
Ugyanis ahogy a technológiai-informatikai fejlődéssel bizonytalanná válik a test szentsége, hiszen az orvosi modulációk által kiborgszerűen átalakul, ha a különböző fémek és protézisek beültetésére gondolunk, úgy a művészet fogalmunk is sajátos evolúciójának újabb fázisában jár. Üveges alkotásai nem félnek átlépni egy tabut, amennyiben nőiesen átesztétizált tárgyai képesek egy funkció betöltésére önálló fényeikkel – vagyis nem érdek nélkül tetszenek. Már az is a műtárgy és bútor közötti láthatatlan határt homályosítja el, hogy az objektek fűz- és uszadékfa mellett thonet székek és hintaszékek átírt elemeiből épülnek fel.

The art of Mónika Üveges is defined by the crossing of media. The merging of painting and sculpture results in objects that draw in their formal world from both designer objects and posthuman theories. The skinlike slices of tulle are sensuously peeling off their chrome frames, reminiscent of the space age, as if the different pieces are layered in dramatic scenes, only to reveal the skeleton that sustains them as they decay, simultaneously questioning the anatomy of the human body and the autonomy of art.
For just as the sanctity of the body becomes uncertain with technological and informatics progress, as it is cyborgically transformed by medical modulations, if we think of the implantation of various metals and prostheses, so our concept of art is in a new phase of its own evolution. Üveges’ works are not afraid to cross a taboo, as her femininely re-aestheticised objects are capable of fulfilling a function with their independent lights – so we have an interest in liking them. The invisible boundary between artwork and furniture is blurred by the very fact that the objects are constructed from reworked elements of thonet chairs and rocking chairs alongside willow and driftwood.

Curator: Tímea Fülöp

Photo: Drapkó Péter

ŰRBŐL ÉRKEZETT ARCHAIKUS KÉPZŐDMÉNYEK

metabiosis

Szerkesztőség

METABIÓZIS, fn., biológia. Két élő szervezet olyan kapcsolata, amelyben az egyik anyagcseréje a másik életfeltételeit teremti meg.

A kortárs képzőművészet korhasztó gombaként telepedett meg a popkultúra kidőlt mamutfenyőjének rönkjén. Puszta szerencse, hogy a sci-fi exponenciális előretörése mostanra teljesen átfertőzte a szórakoztatóipart, és sejtszintű mutációkat okozott, így a mainstream mögött két lépéssel kullogó, sánta róka underground úgy tehet, mintha figyelmét nem a fiction, hanem a science keltette volna fel.
A mindig borzongani vágyó gothok a horrorfilmek díszleteinek mélyére áshatják transzgresszív levektől csöpögő tárnáikat, a klímakatasztrófától szorongó zöldek petricsészében tenyészthetik ki a mikroműanyaggal táplálkozó organizmusokat, melyek aztán persze öntudatra ébrednek, a pszichedelikumok köré szerveződő szekták pedig gilisztáktól felpuhított földre léphetnek platformos bakancsaikkal, hogy a holdfényben talpra segítsék a parazitáktól vezérelt zombikat.
A technológiától megrettent ember kegyetlen istenné nagyította mikroszkópja alatt a természetet, hogy az ősmisztikum felvehesse a versenyt robotikus rémálmaival. Szinte már naiv egyszerűen szépnek tartani a flórát és faunát; csak a beavatatlan szem lát esztétikus gradienteket és könnyfakasztó csillanásokat ott, ahol meg lehetne találni a szenvedés és pusztulás ígéretét. Boldogok a lelki szegények. Ha az ember komolyan veszi a végzetét, kevés a melankólia – jöjjön a hisztéria, a bennfentesek az egzisztencializmus határán gyászolnak.
Az a jó az antikapitalista környezetesztétikában, hogy kapitalista logika szerint szintézisre jut önmagával, így hamarosan visszatérhetünk oda, ahol megint helye lesz az esztétikumnak. Mint például Üveges Mónika műgyanta hártyáiban (fokozottan mérgező!) és krómillúziót keltő, újrahasznosított faanyagaiban.

//

METABIOSIS: (ˌmetəbaiˈousɪs)
noun, biology
a mode of living in which one organism is dependent on another for preparation of an environment in which it can live

Contemporary art has taken root like a corrosive fungus on the fallen mammoth log of pop culture. It’s sheer luck that the exponential advance of sci-fi has now completely infected the entertainment industry and caused cellular mutations, so that the underground, two steps behind the mainstream, can pretend that it’s not fiction but science that has caught its attention.
The goths always looking for a good shiver can dig their mines dripping with transgressive juices deep into the backdrops of horror movies, the climate catastrophe-anxious greens can breed organisms feeding on microplastic in petri dishes, which then, of course, awaken to consciousness, and the psychedelic-centred cults can step onto the worm-softened ground with their platform boots to help the parasite-driven zombies to their feet in the moonlight.
Terrified of technology, man has magnified nature under his microscope into a cruel god, so that the primordial monster can compete with his robotic nightmares. It is almost naïve to think of flora and fauna as simply beautiful, only the uninitiated eye can see aesthetic gradients and tear-jerking glimmers where the promise of suffering and destruction could be found. Blessed are the poor in spirit. When one takes one’s destiny seriously, melancholy is not enough – come hysteria, insiders mourn on the verge of existentialism.
The good thing about anti-capitalist environmental aesthetics is that it synthesizes with itself according to capitalist logic, so that we can soon return to a place where aesthetics will have a place again. Like in the resin membranes (highly toxic!) and chrome-illusion-inducing recycled wood of Mónika Üveges.

BOUQUET OF

Cairo Contemporary
2023.07.13 – 09.03.

musca rosea: Magyarországon kizárólag a Lövölde tér üvegházi körülményei között lelhető fel, mivel finom, hártyás levelei nem képesek ellenállni a természeti hatásoknak segítség nélkül. Barátságosabb klímákon a vadonban is előfordul. Rendszertanilag a muscidae családhoz tartozik, annak is muscinae alcsaládjához. Nevét egyrészt halvány rózsaszín árnyalatáról és fedésbe kerülő szirmairól, másrészt Ernst Haeckel 1904-es, art nouveau stílusban készült illusztrációjáról kapta, mely a szerző Kunstformen der Natur című lexikonjában lombosmohákat mutat be. A muscinae rendszertani megnevezés azonban a legyek alcsaládját jelöli, rejtély, hogy Haeckel hogyan tévesztette össze őket a mohákkal.

Bouquet of címen bemutatott installációja rendszertani kategóriák vizualitását játssza ki egymással szemben, melynek eredményeként egy egyszerre állati és növényi jegyekkel rendelkező lény születik. Üvegesre mind elméleti, mind gyakorlati szinten jellemző a hibridizáció, hiszen formai szinten is vegyíti a szobrászat és festészet felületképzését. Metaforikus alliterációkra épülő kutatása végső soron a testiségről szól, az embert és annak környezetét az anyagiságon át vizsgálja.

Fülöp Tímea

CAIRO CONTEMPORARY

A Parallel Művészeti Alapítvány Cairo Contemporary néven nyitja meg új kiállítóhelyét Budapesten, a Lövölde téren. A különleges atmoszférájú project space sajátossága, hogy az itt bemutatott művek kizárólag a kirakatüvegen keresztül láthatók és értelmezhetők. A meghívott magyar és külföldi művészek a festészet, szobrászat, fotográfia, grafika, dizájn, valamint ezek határterületein alkotnak. A Cairóban kiállított helyspecifikus munkák és installációk többféle módon illeszkednek a blue box karakterhez, létrehozásuk kihívás a művészek számára.

www.parallelalapitvany.hu
www.instagram.com/parallel.art.foundation/

///

[ENG]

musca rosea: In Hungary it exists only within the greenhouse circumstances of Lövölde square, since its fine membrane leaves are not resistant to natural impacts in lack of assistance. In more pleasant climate, it exists in the wild, too. Taxonomically it belongs to the family of muscidae and to the subfamily of muscinae. It is named, on the one hand, after its pale pink tone and lapping petals, and on the other hand, after the art nouveau style illustrations of Ernst Haeckel that introduce mosses in the encyclopedia Kunstformen der Natur, published in 1904. The taxonomical definition of muscinae refers to the subfamily of flies, so it is a mystery how Haeckel mistook it with mosses.

CAIRO CONTEMPORARY

Parallel Art Foundation opens its new exhibition space Cairo Contemporary on Lövölde square, Budapest. Beyond its unique atmosphere, the special characteristic of the space is that the exhibited works can only be seen and interpreted thought the windows. Artists are invited from Hungary and abroad, representing various genres, including painting, sculpture, photography, design, as well as their peripheries. The exhibited site-specific artworks are fit to the character of the blue box in different ways; the creation and installation process can be an inspiring challenge to the artists.

Melting Fire

Fest,Tisztít gallery / Solo Show

Üveges Mónika itt bemutatott anyaga a Viscosity című sorozatához kapcsolódik, a poszthumanista és ökológiai kérdésekre összpontosítva. 

Hol folyékonynak, hol gázneműnek, hol nagyon törékeny váznak tűnik. A membrán vékony rugalmas lemez vagy hártya, amely rendszerint rezgések keltésére, továbbítására szolgál. Más esetekben elválaszt egymástól két rendszert. Astrida Neiman hidrofeminista logikája szerint, a testet olyan, nagyrészt vízből álló dologként („vízlényként”), nyitott entitásként határozza meg, amelyet a bár első látásra a külső valóságtól majdhogynem hermetikusan elzáró, voltaképpen sokkal inkább porózus membránként viselkedő bőr határolja le és választja le a külvilágtól. Ez a belátás pedig újragondolásra késztet bennünket azzal a nyugati metafizikai hagyománnyal szemben, amely az emberi testet zárt egészként határozza meg.

ENG

CURATOR: Zsuró Zsu

Astrida Neiman hydrofeminist describes the human body as an open entity mainly consisting of water. Seemingly isolated from the outer world, the human body is in fact enclosed by the porouse membrane-like skin. This argument makes us rethink Western metaphysics in terms of defining the human body as a sealed whole. 

Hydrofeminism creates a new platform for the opportunity to leave behind the antropocenic viewpoint that human is above or seperate from the natural world and it encourages a new discourse on bodies as a network of entities within nature.

skin deep

NACO / duo exhibition with Levente Radvánszki

 

 

A partra sodort uszadékfának pont annyi köze van a vakrámához, mint az emberi csonthoz – a megdermedt szilikongesztusok éppen annyira emlékeztetnek a bőrre, mint a fátyolos műgyantamedencék. Radvánszki Levente és Üveges Mónika a festészeti lehetőségeket kezdték el feszegetni saját művészeti gyakorlatukban, ami egészen odáig vezetett, hogy alkotásaik szinte objektekké váltak, és az anyaggal, a fával és a vászonnal való birkózás magával hozta a csont és bőr asszociációját. 

Tárgyaik szintetikusak, mégis organikus formákat hívnak életre, különös alkímiával cserélik fel a teremtett és készített eredetet, miközben folyamatosan az emberi testtel rokonítják a képhordozót. A vizuális alliteráció kétirányú, mivel egyszerre veti fel a technológia hatását a testre, ezzel az embert önmagától elidegenítve vizsgálat tárgyává teszi, mintha a bőrmintát gombostűk közé feszítve mikroszkóp alá tennénk, és a műtárgyat antropomorfizálja, amennyiben az hússzerűen kitüremkedik a falból, az életterünkből egy darabot magának követel. A két nézet azért létezhet egymás mellett, mert csak egy hártya választja el őket.

/// 

Washed up driftwood has as much to do with frames as with human bones – the congealed silicone gestures are as much skin as the veiled resin pools. Levente Radvánszki and Mónika Üveges began to push the possibilities of painting in their own artistic practice, to the point where their works became almost objects, and their wrestling with material, wood and canvas brought with it associations of bone and skin. 

Their objects are synthetic yet evoke organic forms, exchanging created and made origins with strange alchemy, while constantly associating the image-bearer with the human body. Visual alliteration is a two-way street, as it simultaneously exposes the impact of technology on the body, thereby alienating the human being from itself and making it an object of study, as if we were to put a skin sample under a microscope, pinched between pins, and it also anthropomorphises the artworks as they protrude from the wall like flesh, claiming a piece of our living space. The two views can coexist because there is only a membrane separating them.

Tímea Fülöp

VISCOSITy

FOTON GALLERY

 / solo show

 

 

A Viscosity sorozat folytatja azt az Üvegesnél meghatározó tendenciát, mely a hagyományos keretet hajlott ágakra cseréli, ám a korábbiaknál drasztikusabb módon lép ki a térbe, ezzel a festészet és a szobrászat egységét teremtve meg. A vászonra monokróm, digitálisan torzított fotók kerülnek felkasírozásra, melyek fluid hatást keltő növényi fragmentumokat ábrázolnak szinte felismerhetetlenül. Képtárgyai többnézetűek, amennyiben hátoldalukat élénk, mérgező színű latex borítja, mely derengő árnyékot vet. A két oldal megfogalmazza a természetes és a mesterséges ellentétét, ami magyarázható az ember környezetbe való káros beavatkozásával, ugyanakkor mégis képi harmóniát teremt, hiszen a vászon ugyanúgy feszül és reped, ahogyan a latex – mintha a fennálló rend kipukkadásának egy kimerevített másodpercét szemlélnénk.

Fülöp Tímea


The ‘Viscosity’ series continues that defining tendency of Üveges which replaces the traditional frame with bent branches, but enters the space in a more drastic way than before, thus creating a unity of painting and sculpture. She puts monochrome, digitally distorted photographs onto the canvas, depicting plant fragments that are almost unrecognizable, creating a fluid visual effect. Her objects are multi-view, as in their backs are covered in bright, toxic-colored latex, which casts a looming shadow. The two sides articulate the contrast between natural and artificial, which can be explained through the harmful human interference with the environment, yet it creates visual harmony as the canvas tenses and cracks the same way latex does - as if we were looking at a frozen moment of the burst of the existing order. 

Tímea Fülöp

Hyperobject

Kahan Art Space / solo show

---

implied body

Telep Gallery / solo show

Üveges Mónika – Implied body című sorozatában a festészet klasszikus anyaghasználatát kibővítve, az új érzékiség után kutat a táblakép keretein belül maradva. Ezekben a tárgyiasított, relief jellegű munkákban az emberi test átformálódásával, metamorfózisával foglalkozik; azzal a köztes állapottal, amikor “a felnyitott test által” a kint és bent egyszerre van jelen. Mindemellett festményeiben fontosak a különböző felhasznált szerves és szervetlen anyagok: a szilikon, a műgyanta, a szalma, a termések, az elszáradt növények, a kátrány, a hamu, a törmelékek, a szőr, a sertés hólyag és bél. Ezek az anyagok elvonatkoztatva szimbolikus jelekké válnak, ugyanakkor a bomlás és erjedés kettőssége általi, cirkuláló energiát hordoznak. Az örök változás, átalakulás metaforáját kapcsoljuk hozzá, így egyfajta lírikus képalkotásról beszélhetünk. A múlékony anyagok használata az emberi életre vonatkoztatva jelennek meg művészetében.

In her series ‘Implied Body’ Mónika Üveges searches for the new sensuality staying inside the boundaries of easel or panel pictures, extending the classical material use of painting. In these objectified relief-like works she engages with the idea of the human body’s metamorphosis, the liminality in which ‘in’ and ‘out’ are present at the same time by ‘the open body’. Additionally in her paintings different organic and inorganic materials show great importance: silicone, synthetic resin, straw, crops, parched plants, tar, ash, debris, fur, pig bladder and intestines. These materials become symbols when abstracted, at the same time they carry a circulating energy through the dichotomy of decomposition and fermentation. We associate it with perpetual fluctuation, hence we can talk about sort of a lyrical imaging. The use of caducous materials appear in her art referring to human life.